Rólunk mondták

Beszédfejlődés lemaradása miatt jelentkeztünk. Rengeteg frusztrációt okozott, hogy kislányunk nem tudta magát kifejezni, megértetni. Egyre sűrűbbé váltak a meltdown-ok, rendkívül rugalmatlan volt, kereteket roppant nehezen viselte. S ezt tetézte csak az alvásprobléma. Mióta ide járunk egyre több szótöredék jelent meg, s ma már van 1-2 teljes szó is, ez sok frusztrációt levesz róla. Én is sok tippet, praktikát kaptam, amit itthon tudok hasznosítani, amiket korábban nem hallottam.
Hanna magához képest nyitottabbá vált, több ember felé mutat érdeklődést. A koncentrációja is javult, jobban képes elmélyedni 1-1 tevékenységbe. Már az első személyes találkozáskor érződött az a szakmai alázat és hatalmas szív, ami azóta is minden alkalommal visszaköszön. Jó látni, hogy ahogy a lehetőségek engedik, újabb és újabb eszközök kerülnek beszerzésre, ezzel biztosítva a szakmai kiteljesedést, s hogy a gyerekek számára mindig legyen újdonság.

Elsősorban beszédindítás és beszédértés miatt jelentkeztünk az alapítványhoz, amit egy ismerősünk ajánlott. A szakemberek hozzáállásával, szakértelmével teljesen elégedett vagyok, gyermekemről a kommunikáció folyamatos. Minden ötletet és javaslatot hasznosnak találok, melyeket a gyermekem fejlesztésével kapcsolatban kaptam.

„A kisfiú kiemelkedően jó intellektusú, jól kommunikáló gyermek. Nehézségei leginkább szociális téren mutatkoztak meg. Beilleszkedési zavarokkal küzdött. Kezdeményezésekbe nem volt bevonható. Ezekben a helyzetekben hisztis és agresszív volt. A Pécsi Autizmus Alapítványnál dolgozó szakemberekkel szorosan együttműködve, egy olyan pozitív viselkedés változást tapasztalhatunk, amely megerősít minket abban, hogy az alapítványi terápia hatékonysága nem megkérdőjelezhető. Az együttműködést a jövőben is egy hatékony eszköznek látjuk.”

Egy gyógypedagógiai asszisztenstől kaptuk:
„Lacika 2018. szeptember 3-án került hozzánk a Fészek Családi Bölcsődébe. Ő egy autista kisfiú. Ahogy teltek a napok bennem úgy alakult ki egy fajta tehetetlenség, félelem napról-napra. Úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni a kialakult rossz helyzetekkel… néha a sírás is előtört belőlem, azt éreztem, nem bírok megbirkózni ezzel a „feladattal”, hogy egyedül vagyok.
Pár hét elteltével Lacika Anyukája segítségül hívta az alapítvány munkatársát, akihez fejlesztésre járnak.

Azon a délelőttön is Lacika nagyon sírt, nem lehetett kihozni ebből a sírásból. A játékokat dobálta, csak sírt, minden játékot visszatett a helyére, egy hely volt neki a biztonság, a szivacs és, hogy én ott üljek mellette. Az alapítvány munkatársa ezután a délelőtt után sok jó tanáccsal ellátott és támogatott, hogy ne adjam fel. Ezt követték a próbálkozás napjai, hetei, hogy eredményt érjek el és Lacika az intézményben maradhasson. Ahogy teltek, múltak a napok változást vettünk észre. Lacika vizuális órát és egyéb segédeszközöket kapott. Megtanulta, ha a 4 negyed elfogy akkor Anyukája visszajön érte. … Ki lehet hozni őt a sírásból, azzal, hogy mikor megérkezik átmegyünk a csoportszoba mellett lévő tornaszobába vagy az udvarra, kimegyünk amíg nem nyugszik meg. Utána vissza tudunk menni a csoportba és nyugodtan, szépen leül játszani. Napról napra kialakult Lacika bölcsődés kis élete… már mosolyogva, jókedvűen érkezik meg a csoportba. A sírások teljesen megszűntek és Lacika olyan lett mint többi társa. Vidám, jókedvű, sokat játszó, boldog kisfiú. Az udvaron egyre ritkábban fordul elő, hogy bántja vagy löki a gyerekeket. Ilyenkor kiemelem a helyzetből és másfelé terelgetem. 30 perc elteltével ha nyugodt udvari játékideje volt,megdicsérem és jutalmul beviszem őt a tornaszobába vagy a csoportba. Ebben a 2 hónapban Lacika és köztem szoros kapcsolat alakult ki, szívemhez nőtt és látva az eredményeket nálam megszűnt a félelem és a tehetetlenség. Helyette erőt és támogatást kaptam és sikerélmény lépett minden szorongásom helyébe. Lacika Anyukáján is érzem, hogy hálás nekünk, hogy nem adtuk fel…Nagyon köszönöm a sok segítséget, támogatást az alapítvány munkatársának és a bölcsőde vezetőmnek.”

„A megtanultak alkalmazásával elértük, hogy javult István kommunikációja, csökkentek egyes viselkedési problémái, illetve ritkábban fordultak elő, erősödött a bizalma irányunkba, csökkent a félelme. Sikerült találni számára hatékony megerősítőket is.”

Egy 5 éves autista kisfiú anyukája írta:

„A szükséges előkészületek után meg is kezdődtek a fejlesztések, heti kétszeri gyakorisággal. Kisfiam legfőbb problémája az volt, hogy nem indult meg a kommunikációja, és a beszédértése sem volt egyértelmű, mivel verbális utasításokra nem reagált. Nevére sem figyelt fel. Szemkontaktust nem vagy alig használt. Szociális készségek fejletlenek voltak. Dühkitörései sokszor értelmetlenek voltak. Mindezek a tünetek egy laikus szülőnek azért is okoznak fejfájást, mert nem értik az egész jelenséget. Itt kaptam választ a kérdéseimre, itt kerültek a helyére a dolgok. Megértettem az autizmus jelenségét.

A fejlesztések hatására kezdett megváltozni minden. A kisfiam érdeklődést mutatott „a „tanulás” iránt, és láthatóan örült a foglalkozásoknak.
Megtalálták a módját annak, hogy hogyan vezessék őt be a kommunikáció világába. Ez a módszer a P.E.C.S. az ő esetében. Miután látta, hogy ez a módszer működik, elkezdte használni, és ezzel rájött arra, hogy mi értelme van az egymás közötti kommunikációnak. Ezt csodálatos volt megtapasztalni neki is, nekünk is. Az egyéni fejlesztések során sok olyan dolgot megtanítottak, amely a mindennapi élethez kell, így az egyszerű és összetett utasítások végrehajtása, a csoportosítás, a párosítás, a vizuális másolás, az utánzás, a hallás utáni szövegértés stb.

Azokra az aktuális problémákra pedig, amik menet közben még tapasztalhatóak voltak, megoldási javaslatokat kértem. Ezeket megfigyelési naplóval dokumentáltam egy intervallumon belül, és kellő részletezettséggel írtam le az egyes szituációkat. A problémák főleg az étkezés körül voltak, illetve testvérrel való viselkedéssel kapcsolatban. A megoldási javaslatok használhatóak voltak, sőt még időnként most is használom. Hat hónappal az első fejlesztés után bekapcsolódott egy logopédus is a munkába, heti egyszeri gyakorisággal. Mindezek a foglalkozások beindítottak a kisfiamnál egy emelkedő fejlődési ívet, amely leginkább az utánzási képességeiben és a beszédértésében mutatkozik meg. Megemlítem még az egyik legfontosabb tréningjét, az ún. vizelet-tréninget, amely az óvodába lépése előtti nyári szünet alatt történt meg. A tréning sikeres volt, a pelenkáról sikerült leszoknia, s már azóta alváskor sem kell azt feltenni. Szülőként hálás vagyok a két elhivatott hölgynek, szakembernek, hogy végig szakszerű segítséget kapott tőlük a kisfiam, és jómagam is kaptam egy kis ismeretanyagot erről a külön világról, az autizmusról.”